Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink!

Buka Lászlót több mint húsz éve ismerem. Ifjúkorom, szellemi érésem egyik meghatározó élménye volt barátságunk. Ezért is fontos esemény számomra, hogy
most első alkalommal egy festményeit bemutató kiállítást nyithassak meg, nemcsak azért mert az első alkalom mindig kivételes, ünnepi, hanem azért is, mert végigkövethettem művészete kibontakozásának állomásait.
Azt, hogy nem mindennapi ez az alkalom, a cím is jelzi: a művész eddigi munkájának egyfajta szüreti alkalma ez, a bőséges termésből így őszidőn, a nyár színeit és ízeit idéző gazdag válogatást láthatunk itt.

Regősbot, szarvasagancs, tejút, rőt ökör illetve disznó, piros kakas, varázs virágok, fény magvak. A festményeket szemlélve népmesei kép bontakozik ki bennem: egy Nap felé nyújtózó hatalmas életfa-világfa, melynek törzse mellett táltos paripa legelész. Ez a népmesei fa köti össze a három világot: gyökereivel a föld mélyének sötét és titokzatos világába, a régmúlt világába mélyed, a felszín köznapi világából, a mi világunkból törzse és ág bogai a fenti fényes világba, a mennyboltozat, a jövő ismeretlenje felé nyújtóznak. Ezt a három világot csak a táltos segítségével tudjuk bejárni, azzal a táltossal aki számomra most, a képeken keresztül azt sugallja: jövőt csak úgy építhetünk, ha közben a múltból nyerjük erőinket, egy olyan múltból, ahol olyan társadalmak működtek, melyek tagjai állandó, közvetlen és szerves kapcsolatban álltak a természettel. Valamikor mindenki így élhetett, később egyre kevesebben, de néhol és némelyek szinte napjainkig, mint például egy-egy magát a szerves műveltséggel eljegyzett táltos-művész, vagy a már csak itt-ott élő természet-közeli népek fiai. Egy olyan kultúráról van szó, amelyik ma, a globalizálódó világban ugyanolyan veszélyeztetett, mint a kipusztulás szélére jutott fajok.

Engem ez a kiállítás arra figyelmeztet: Ideje visszatérni gyökereinkhez, amelyek összekötnek bennünket azzal a múlttal, amelyben eleink évezredekig képesek voltak harmóniában élni a világ törvényeivel, s aminek eredményeképpen mi is létezhetünk. Ezek a gyökerek nálunk magyaroknál még kézzelfogható közelségben vannak, azt a hagyományt jelentik, azt a hagyományos kultúrát, amely tárgyaiban, művészetében, szokásaiban, gazdálkodásában az ember és természet közötti szerves kapcsolatról tanúskodott.
A gyökér szállítja a növénynek az éltető nedveket. A mi gyökereink a hagyományainkkal, a bennünket éltető természettel kötnek össze.

Az itt kiállított képek egy világnézetet testesítenek meg számomra, nemcsak a szerves formák és tiszta színek képpé formálásával, hanem a belőlük és alkotójukból sugárzó szellemiséggel, ami azt sugallja: talán még ellent tudunk állni a mindent egyneműsíteni akaró gazdaságkornak, gyökereinkben még felpezsdíthetjük a nedvek keringését, és  képessé válhatunk újra megtalálni az elveszett intenzív és bensőséges kapcsolatot ember és természet között, mely összeköt bennünket a mindenség törvényeivel és a mögöttük rejlő isteni lényeggel.

És itt érkezünk el a kiállítás címéhez: Bőség. Amikor ezt a szót kimondjuk, kinek-kinek más jut az eszébe. Netán anyagi javak, áruktól roskadozó polcok, gazdagság. Bennem más húrokat pendít meg ez a szó. A Természet bőségére gondolok, így ősszel a színek, illatok, ízek, termények bőségére. Honnan származik mindez? Csak az emberi munka gyümölcse a föld terményeivel gazdagon megrakott roskadozó asztal, vagy a káposztával, hurkával, kolbásszal dús disznótoros vacsora?
Csepp a tengerben… A földműves verítékes munkája mivé lenne a termékeny Föld, a rejtélyes módon örökségül kapott magvak (amik szintén érthetetlenül meghalnak, aztán tavasszal, a Nap hívó szavára mégis szárba szökkennek), a velünk társ és magukat értünk feláldozó állatok, a permetező eső, és megint a Nap, az érlelő Nap heve nélkül. Álljunk meg itt egy pillanatra.

Nemrég került kezembe egy nagyszerű könyv, „Az élő világegyetem könyve” Grandpierre Attilától. Ezt olvasva döbbentem rá, mily keveset tudunk a Napról, mily kevéssé figyelünk Rá. Pedig Ő mindenek végső forrása (végső? Mosolyodhatunk el… -most a mi viszonyrendszerünkben legalábbis nem megyünk tovább).
Engedjék meg, hogy idézzek néhány gondolatot a könyvből:
“Mivé lennénk, ha a Nap egyszer csak eltűnne az égről? Az éjjeli sötétség nemcsak néhány órán át tartana. A lehűlés egyre fokozódna ebben a naptalan éjszakában, és nemsokára az egész Föld megfagyna. Jég és hó borítana be mindent, ahol most víz van. Megszűnnének az esők, a villámok.(....) Fontos látnunk, mit köszönhetünk a Napnak, hogy tudjunk örülni mindannak, amit ad. Képzeljük el, hogy az elrabolt Nap újra felragyog az égen. Micsoda lélek-üdvrivalgás fogadná! Képzeljük el azt a nyüzsgő benépesülést, ahogy az élet gazdagsága kibontakozna, ahogy örömhullámokban hódítaná vissza az Édent. Azt hiszem, a Nap visszatérésének napja lenne az egész élővilág, az egész emberiség legszentebb ünnepnapja. Hogy tudnánk örülni a Napnak, a növényeknek, az állatoknak! Az emberi létet bearanyozó emberi-állati-növényi-napbéli sugaraknak. Hogy tudnánk örülni sorsközösségünknek, az állati, a növényi és kozmikus világot is magába ölelő sorsközösségnek! Miféle óriási változáson menne keresztül mai materialista, politikai, zombikultúrát tápláló szemléletünk! És ehelyett milyen kíváncsiak lennénk a Nap csodaerejének titkaira! Megfogadnánk, hogy kíváncsiságunkat, érdeklődésünket nem hagyjuk majd félreterelni, és ezentúl együtt fogunk élni a természet legmélyebb, legbensőségesebb szeretetével, szerelmével. A Nap égi segítőerejének tudata végigszáguldana vérkeringésünkben és csodálatos élettel, világgal, szépséggel és igazsággal ajándékozna meg. Rajtunk áll, mit szívlelünk meg a Nap szinte végtelen gazdagsága, öröme, szépsége és igazsága erejéből.”


Tehát hol is tartunk? A Nap, mint a bőség forrása. Most már ideje körülnéznünk, hol is vagyunk: Buka László barátom festményei köszönnek ránk megkapóan gazdag, bő színeikkel.
De hiszen a színek is a Napból erednek! Hallgassuk meg mit is ír erről egy régi könyvben Jeans a csillagász:

“Az igazi napfényt - ahogy a Nap felületét elhagyja, ahogy áthalad a téren, amíg eléri a földi légkört – akkor kapnók meg, ha megint összegyűjtenénk valamennyi színt, amire a levegő szétbontotta. Össze kellene raknunk az ég kék színét a közvetlen napfény sárgás-vöröses színével, és ebből adódnék ki az a vakítóan fehér fény, amelyben akkor látnánk a Napot, ha a Föld légkörét elhagynánk. Légkörünk e színtörő, színszóró működésének köszönhetjük a földvilág sok szépségét – a nappal kék egét, a kelő és nyugvó Nap narancssárga színét, a felhők tündéri színeit napnyugtakor, az alkonyat és hajnal titokzatos pírját, a messze hegyek bíborát, az este almazöldes egét nyugaton, indigókék egét keleten, egyszóval a levegő minden festői szépségét.”

A csillagász költői szavai után nézzük a költő miként sűríti ezt tömör gondolattá: Goethe szerint „a színek a fény cselekvései és szenvedései”.
Buka László képeiben is a fény, a Nap csodálatos elevenítő fénye cselekszik, és szenved, és lángol, és ragyog – mikor milyen érzéseket jelenít meg.
Számomra ezek a képek mindenek előtt a színeikkel üzennek.
Vallanak egy olyan emberről, aki nem tud és nem is akar megmaradni a szürkék hegedősének, akinek szellemében vad vörösek, napfényes sárgák, villódzó kékek lobognak, s mellettük ott gyülekeznek az alapszínek gyermekei: a tiszta zöldek, ragyogó narancssárgák, rózsaszínek, barnák különböző árnyalatai, s mögülük ki-ki villan mindenek ősatyja, forrása, minden színek kezdete, a fehér.
Persze színekkel más mesterek is éltek.
Vegyünk két végletet: az egyiken ott áll Mondrian, az op-art vagy a kubisták élettelen kristály rendszere, a másikon a fauve-ok gyakran öncélú szín-orgia kergetése.
És mert a világ nem kétdimenziós, a háromszög csúcsán – s számomra ez a legkedvesebb – feltűnik Van Gogh és Csontváry szín varázsa. Tudom, hogy Ők ott vannak László tanuló éveinek meghatározó jelentőségű festői között.
A szín tehát alapvető fontosságú – de az, hogy őket milyen formába öltöztetjük, teheti a színeket élő, életteli teremtő erővé, és teheti halottá, puszta dekorativitássá.
És itt újra térjünk vissza a bőséghez.
A Nap teremtő ereje színek és formák bőségével halmozza el ingyen kegyelemből világunkat. Ezek az élő színek és szerves formák köszönnek vissza Buka László képeiben, ebből a bőségből merít ő is, és ennek szívet-lelket melengető varázsereje az, ami életünket képes feljebb emelni a szürkeségből, hidegből, röghöz kötöttségből, fel, az igazi testi-lelki-szellemi bőség világába.

Adjon az Úristen jókedvet, bőséget!

Hosszúpályi, 2003. november 22.

Gyarmathy István