A természetvédelem szelleméről

"Ez a világ valóban egy élőlény, mely lélekkel és értelemmel rendelkezik"
/Platón: Timaiosz/

Teremté Isten az eget és a földet. A világot átjárta szelleme és létre jöttek a növények meg az állatok. Aztán megalkotta a félig állat félig angyal teremtményt, az embert, akit a teremtett világ sáfárául állított, hogy "ápolja és őrízze azt".

Az Isteni szellem fényét magában hordozó /majd egyre inkább magába temető/ ember rejtélyes módon rendelkezett -egyedül teremtett társai közül- azzal a képességgel, hogy Istennek nemet mondjon, s a Törvénnyel szembeszegüljön. Sokáig többnyire nem mert arra vállalkozni, hogy dacoljon a Teremtővel. Mítoszai figyelmeztették a lázadás veszélyeire. Önkéntelenül, vagy tudatosan de igazodott a mindenség rendjéhez. Érezte, hogy a Természet több, mint egymástól függetlenül létező milliónyi élőlény kavalkádja. Sejtette, hogy valójában szervezett, s mindíg újrateremtődő egész, s hogy mindenben az Egy nyilvánul meg. Hitte, hogy a külvilág arca csak az e színfalak mögött elevenen lüktető igazi valóság szimbóluma. Megtanulta olvasni ezeket a jeleket, követni üzenetüket, és megannyi alkotásában visszatükröződött a mennyei harmónia. 

Idővel mégis egyre inkább megtanult nemet mondani. Fellázadt alkotója ellen. Kicsinységében óriásnak képzelte magát, aki elegendő tudást ellesett már mesterétől ahhoz, hogy maga szabja meg létének kereteit, s önállóan uralja a teremtett világot, legalábbis azt a részét, amit látni, befogadni képes. Később már csak erről hitte el azt, hogy létezik.
Furamód újjászületésnek, majd felvilágosodásnak /ki is hozza a fényt?/ nevezte azokat a korszakokat , amelyek igazi fényének halálához, vagy legalábbis elsötétedéséhez vezető utat szegélyezték.
Uralkodása részleges eredményeket hozott: a teremtett világ az isteni harmónia helyett, egyre inkább a középponját vesztett ember zűrzavarát kezdte tükrözni.

Eljött egy olyan kor, amikor a szépség, a harmónia rohamosan kezdett eltűnni onnan ahol az ember megjelent, márpedig nincs olyan szeglete bolygónknak, ahová be nem tette volna lábát. Mint Tarkovszij Stalkerében Zordon, oly sok virágot eltaposott már, és a Sivatag egyre nagyobb teret hódított.
A mánál tartunk.


Az ember, /legalábbis némelyek jobbjai közül/ úgy gondolta, hogy ideje tenni valamit a sivatag terjedése ellen. Őröket állított elébe: törvényeket hozott, intézményeket létesített.

A sivatag azonban láthatóan terjed tovább. Miért? Talán az az oka, hogy az ember nem veszi észre: énje rosszabbik részét felhasználva belőle kúszik elő, és fojtja meg a szerves életet, bomlasztja azt a bolygószintű élő testet, amit egyesek a görög mitológia földanyanevét kölcsönvéve Gaiának neveznek. Az Isten helyére állított ész egyoldalú uralma halott kristályrendet erőltet arra a világra, amit valójában képtelen megérteni.

De talán ennek így is kell történnie: az embernek a végsőkig el kell menni az anyagba történő alászállás kockázatos útján, hogy ráébredjen: vagy a sötétségben való végleges elmerülés vár rá, vagy ha kínkeservesen is, de vissza kell térnie valódi szellemi lényegéhez. Az Út kétezer éve készen áll hozzá.

A természet védelme, ha a dolgok gyökeréig ásunk, alapvetően szellemi lényegű tevékenység: a bennünk mélyen élő ősképekből, emlékeinkből, a szépség és harmónia, a szeretet iránti sóvárgásunkból fakad, abból a tudatalattinkban ott lappangó őstudásból, ami arról szól, hogy a Föld nem a miénk, csak sáfárkodásra kaptuk, hogy a teremtő szellem áthatja a világot, és benne lakik minden létezőben, amit ezért sincs jogunk megszentségteleníteni.
Ha ezt vállalni mernénk, talán bolygónk élő testét és benne magunkat is át tudnánk menteni az elkövetkező világkorszakra, ahol már -hiszem-, a fentiek magától értetődőek lesznek.

Természetesen materialista civilizációnk, ha már kénytelen megtűrni a természetvédőt, szeretné a maga képére alakítani, belőle aktatologató bürokratát, az élőlényeket cédulázgató szakembert, a turizmust és rekreációt kiszolgáló parkőrt gyúrni. Sokszor bizony sikerrel.
Ezek a többnyire jószándékú tűzoltók, akik oltják az egyre jobban harapódzó tűzvészt /ezzel terjedését ideig óráig ugyan, de mégiscsak lassítva/, miközben fogalmuk sincs arról miért  terjed, és hogyan is lehetne megfékezni.

A Pap Gábor által közvetített szemlélet segített abban, hogy rájöjjek: a mindenségre másként is tekinthetünk, mint azt a jelenleg még mindíg uralkodó világkép tanítja. A természet  a mai világkép alapján nem megóvható, hiszen rövidtávú, egyoldalúan materialista és korlátoltan haszonelvű szemléletével éppen ez okozza oly látványosan pusztulását.

Csak a bennünk mélyen eltemetett isteni fény felszabaditása, az önzetlen és tudatos áldozatvállalás, a szeretet-elvnek minden létezőre való kiterjesztése, a világban és bennünk élő szellem valódi természetének megismerése, megőrzése és törvényeinek követése vezet el oda, hogy tudjuk, mit kell tennünk, ha a természetet, azaz a szépséget, a harmóiát, magunkat és teremtett társainkat, Gaiát, a bennünket az igazi életelvvel összekötő életfát-világfát meg akarjuk védeni a minden életet tagadó és jelenleg még mindíg általunk fokozódó hideg kígyószorítástól, a sivatagtól.

Ha gondolkodásunk és szemléletünk, ezáltal életmódunk, a világhoz, és teremtett társainkhoz való viszonyulásunk megváltozik, a teremtett világ az emberrel együtt megmenthető. Nem valamiféle új dologról van szó. Ha visszaásunk gyökereinkhez, hagyományainkat, ősműveltségünket újra megtaláljuk, üzeneteiket megértjük és megéljük, eljutunk a szükséges változás szellemi alapjaihoz.

Mik ennek a paradigmaváltásnak az alapfelismerései? Íme néhány közülük:
-Minden létező értéke önmagában rejlik, s ez független az általunk neki tulajdonított hasznosságtól.
-A természet több mint aminek idáig hittük. Hatalmas, önmagát mindíg újjáteremtő élőlény, az eleven világfolyamat külső megjelenése, ami mögött titkos, szellemi természetű szervezőerő munkál.
-Minden földi cselekmény, munka vagy rítus szent kell hogy legyen, égi alapozottságú.
-A mindenség nem óraműszerű gépezet, hanem szentély.
-Ha békét akarunk a Földdel, át kell alakítani jelenlegi önző, parazita, materialista tudatunkat, egy gondviselő, együttérző, részvétteli tudatossággá, olyan létez?vé kell válnunk, aki minden teremtménnyel együttműködő és együttérző viszonyban van.

Végső soron a természetvédelem szellemének summája: a mindenre és mindenkire kiterjedő szeretet igazi lényegének megértése és megélése.




Gyarmathy István