/head>
Papp Beatrix: Tisza
Gondolatok, vélemények a katasztrófáról

A kötet előszava

Amikor ezeket a sorokat írom, csaknem fél év telt el a tragikus ciánszennyezés óta. A Tisza partján töltöm nyári szabadságomat. A csodálatos, szőke, selymes vizű Tisza, a csendes holtágak, a folyót övező élőhelyek változatos szőttese: -mocsárrétek, kaszálók, galériaerdők-  az élet megannyi jelét mutatják. 

Megnyugodhatunk? Nem! Most, ebben a pillanatban is számos időzített bomba ketyeg a folyó vízgyűjtőjén: szennyvízgyűjtő tavak; szeméttelepek; üzemek és települések rosszul működő, vagy teljesen hiányzó szennyvíztisztítói. Ráadásul a nagybányai Aurul cég megint működik. A tragédia bármikor újra bekövetkezhet.

A Tiszát jelenleg is szennyezik. A cián a vízbe kerülő szennyező anyagok közül csak az egyik, habár a leghalálosabb méreg.
Ha a Tisza az élet szininímája, a cián a halálé. A kettő találkozásából jelenleg még az előbbi került ki győztesként, de a figyelmeztetés rendkívül súlyos: eljött az idő, amikor nem folytathatjuk tovább az eddigi gyakorlatot: az anyagi haszonért folytatott gyilkos küzdelem által motivált  "fekete mágiát", ami a XX. században már számos katasztrófát okozott. Idézzünk csak az elmúlt két évtizedből néhány elhíresült nevet: Seveso, Bhopal, Csernobil.

A cián majd nehézfémkatasztrófa, és az azokat követő rendkívüli árvizek úgy tűnik felrázták a közvéleményt és a döntéshozókat akik -legalábbis reményeim szerint-, kezdenek ráébredni, hogy eljött a cselekvés ideje. A Tisza ügy komplex kérdés. Az ez évi események alapján kirajzolódnak a tennivalók, a legsürgetőbbek az alábbiak:
Az élővilág állapotát folyamatosan nyomonkövető megfigyelő rendszer kiépítése és működtetése.
A szennyező források (zagytározók, hulladéklerakók, ipari és lakossági szennyvízbevbezetések) felderítése, számbavétele, és mielőbbi megszüntetése, mindez nemzetközi összefogással.
A teljes Tisza vízgyőjtő terület, Tisza völgy rehabilitációja, ami a gátak közé beszorított folyó életterét -legalább részlegesen- újra visszaadhatná.

Az utóbbihoz néhány gondolat:

Az árvízmentesítést megelőzően a Magyar Alföld jelentős része folyóink ártere volt. A magyar ember nagyszerűen megtanulta, hogyan kell ráhangolódni a természet adta viszonyokra, "e földnek csínját mi mindet kiismertük" foglalja össze tömören ezt a gondolkodást egy a Duna szabályozás ellen tiltakozó XVIII. szd. végi okirat. Az áradások nem romboltak, hanem fenntartottak egy rendkívül gazdag természeti rendszert, melyben az ember is megtalálta helyét, megélhetését. A XVIII. szd. végétől a Duna, majd a Tisza szabályozásával a helyzet megfordult. A természetet szerették volna az ember javára, helyesebben az egyre inkább monokultúrássá váló gabonatermelő mez?gazdaság érdekei szerint átalakítani. Már ebben az időszakban sokan tiltakoztak a folyószabályozások ellen, korabeli városi jegyzőkönyvek panaszkodnak az oly igen fontos áradások elmaradása miatt.

A teljes árteret természetesen nem állíthatjuk helyre, azonban -nem utolsósorban a Kárpátok beli mértéktelen erdőirtások miatt fellépő egyre magasabb árhullámok miatt- az árvízvédelem eddigi gyakorlata, a folyamatosan magasított szűk gátak közé szorított a hatalmas víztömeg erőltetett levezetése (miközben az Alföldön egyre gyakoribb a súlyos aszályhelyzet), nem tartható. A Tisza zöld folyosó jellegének visszaállítása, a hullámtér bővítése, és rajta kívül, az egyébként is művelésre jobbára alkalmatlan hajdani árterület -laposok, vizes területek-, és a morotvák egy részének feltöltése, a folyó vérkeringésébe való visszakapcsolása hosszabb távon hatalmas jótéteményt jelentene nemcsak a folyó élővilága, nemcsak a Tisza völgy természeti rendszerei, hanem az árvízvédekezés, a helyi lakosság, és az egész nemzetgazdaság szempontjából is.

Ebben a könyvben különböző tudományterületek művelői, a környezetet és természetet védő társadalmi szervezetek tagjai mellett az ezoterikus gondolkodás képviselői is helyet kaptak. Jelzi ez azt az újfajta, holisztikus gondolkodást, mely különböző szakterületek és nézetek integrálásával arra figyelmeztet: ha az életet szeretnénk megóvni szűkebb pátriánkban és egész bolygónkon, ehhez az eddigi szemlélet nem alkalmas.
Ki kell alakulnia egy újfajta tudatosságnak, amely túllép az elmúlt évszázadok szélsőségesen materialista, önző, és kizsákmányoló felfogásán, mely a természetben legfeljebb kiaknázandó erőforrást látott. Mindenkinek fel kell ismerni, hogy jövőnk azon múlik:  helyre tudjuk e állítani az ember és természet közötti harmónikus viszonyt.


Az Aurul cég aranyat állít elő a hajdani aranybányászat meddő salakjából, miközben az életre végzetes cianidvegyületek képződnek melléktermékként. Jelképes folyamat ez. A mai ember az aranyban az evilági gazdagság jelképét látja. Nem csak jelképesen ez a gazdagság végső soron az Élet ellen fordult. A maival  szemben az ősi hagyományok szerint az arany a napfém, mely egyben a hideg és szürke anyagba ólomsúllyal lesüllyedt szellem felszabadítását is jelképezi. A természet megóvni végső soron csak akkor tudjuk, ha a szűk anyagiasság börtönéből képesek leszünk szellemünket ismét a napfém, az arany ragyogása által jelképezett, emelkedett állapotba visszanemesíteni.

Tiszafüred, 2000. július havában



Gyarmathy István ökológus